Néztem a hölgyet, aki ott ült velem szemben az első sorban. Láttam az arcán, hogy nem szívesen teszi fel ezt a valljuk be, nagyon intim, senkimásra nem tartozó kérdést, és azt is teljesen világosan láttam, hogy igazi választ vár, és nem talmi általános magyarázatot. Sokkal nagyobb a lelkében a kíváncsiság és az elszántság a változásra, mint az a gondolat, hogy ezért őt túl az ötvenen esetleg valaki kineveti. És itt kedződik az igazi út!

Amikor bátran felvállaljuk önmagunkat és már nem érdekel, hogy ki mit gondol rólunk, vagy életünkről, hanem csakis egyetlen egy dolog érdekel, még pedig az, hogy igazi választ kapjunk és felépíthessük végre azt az énünket, akik valóban vagyunk, ahelyett, akinek a szerepét most jobb híjján játszuk.

"Színház a világ és színész benne minden férfi és nő."
Mondta egykor William Shakespeare, a nagy drámaíró, akihez fogható sem ő előtte, sem ő utána sohasem született még ezen a Földtekén.

És valóban! Amikor nem vagyunk tisztában belső lényegünkkel, csodatévő teremtő energiáinkkal, belső forrásunk igénybevételének módjával, akkor csupán egy hatodrangú szerepre ítéljük jelenlegi önmagunknak hitt lényegünket.

Eddigi pályafutásom egyik legcsodálatosabb kérdését köszönhetem ennek a kedves, ismeretlen hölgynek. Eszembe jutottak azok az idők, amikor számtalanszor neki futottam ennek a kérdésnek magam is, és nem találtam meg a módját, hogy egykori boldogtalan önvalómat felemeljem az emberi lét legalapvetőbb, legemelibb szintjére, arra, amit úgy hívunk:
egészséges önbecsülés.


Hogyan kell neki látni önmagunk szeretetének?
Holnaptól megosztom kedves olvasóimmal azokat a gyakorlati, egyszerű, könnyen kivetezhető praktikákat, amik nélkül sohasem kerülhetünk jó viszonyba azzal a lénnyel, aki jelen életünkben számunkra a leges-legfontosabb személynek kellene lennie, hiszen néküle még lélegezni sem vagyunk képesek: saját magunkkal!