Van egy óvodás gyerek, akinek szülei szigorúak, csoporttársai közül páran állandóan piszkálják. Ettől egy idő után depressziós lesz. Bármennyire is szeretne rajta segíteni az óvónéni, aki segítőkész, mosolygós, életvidám, a gyerek nem engedi. Akármilyen játékot ajánl fel neki az óvónéni, szeretne vele beszélgetni, a gyerek csak ül egy széken és naphosszat duzzog. Ha beteg kapna gyógyszert, de neki nem kell, ha fel akar állni, mert már elzsibbadt a lába a sok ücsörgéstől, kapna segítséget, de neki nem kell. Csoporttársai minden nap mást játszanak, tiszta ruhában járnak, ami tetszik a gyereknek, és magában füstölög, neki miért nincs olyan, ő viszont már ki tudja mióta ül a széken, ruhája koszos, izzadt. Lassan már mennének hozzá a csoporttársai is, hogy hívják játszani, de ő nem mozdul, továbbra is duzzog, a válasza mindenre továbbra is „nem”. Hiába könyörög neki az óvónéni, túlságosan makacs a gyerek, nem hajlandó felállni, közben az idő telik, társai elballagnak, újak jönnek, ő még mindig duzzog, miközben óvónéni is más van már, aki nem olyan kedves, sőt, nyűgös, izgága, türelmetlen, kötekedő. Aki nem szól szépen a gyerekhez, akiből időközben felnőtt lett, és neki sem igazán tetszik, miért beszél vele úgy az új óvónő, ahogy. Amikor isten tudja mikor, végre feláll a székről és ki tud menni az utcára, már semmi sem a régi. Új épületek, lakóházak vannak,minden megváltozott, szülei régen meghaltak, benne pedig benne van a tüske, neki miért nincs sugármeghajtású autója, kacsalábon forgó palotája, miért áll egyedül és magányosan az utca közepén. És már csak könnyek folynak végig az arcán, amikor rájön: az első óvónéni szerette, könyörgött, rimánkodott neki, a csoporttársai is próbálták rávenni, álljon fel és játsszon velük, de ő inkább duzzogott tovább. Senki nem kényszerítette, hogy üljön azon a széken, senki nem kényszerítette, hogy ne menjen haza, hogy ne tisztálkodjon, ne vegyen fel tiszta ruhát, és amikor egy ember úgy viszonyult hozzá, mint korábban ő a többiekhez, még ő volt megsértődve. Neki esik rosszul, hogy semmije és senkije nincs, holott egyes-egyedül ő maga tehet mindenről, mert ha felállt volna amikor kérték a többiek, akkor most talán lenne szerető családja, otthona. Most pedig fogalma sincs, hogy üljön vissza a székre duzzogni, aminek már ő is tudja, semmi értelme, vagy menjen, de hova, kihez, és egyáltalán mit csináljon. Az eltelt évek alatt dühös lett, megkeseredett, rosszindulatú és irigy, akit senki sem lát szívesen, de nem is nagyon van kihez fordulnia, és amikor kap valamit azt is elfelejti megköszönni, abba is beleköt valamiért, legközelebb pedig már annyit sem kap. A végén egyedül és magányosan hal meg, a város ahol tengette életét közpénzen eltemetteti, és a sírnál a dolgozó munkásokon kívül senki sem áll, senki nem visz koszorút, nem sír utána, nem gyászolja meg. De ha időben felállt volna duzzogás helyett, akkor halála után is lenne aki gyászolja, normális temetést kapott volna. Mi ebből a tanulság? Aki önhibáján kívül szeretethiányos környezetben nő fel, még nem jelenti azt, hogy élete során ne találkozzon olyan emberekkel, akik segítenének rajta, szeretnék, mellette állnának. És egyedül csak ezen az egy emberen múlik, mit csinál. Belesüpped az önsajnálatba, megkeseredett, életunt, rosszindulatú emberré válva, aki egyedül él, és sajnál másoktól minden jót, amit ő is megkaphatott volna, vagy szembeszáll saját félelmeivel, feláll, és azt mondja „elég volt, ember vagyok én is, szeretetre vágyok, segítsetek, és megpróbálok változni. De legyetek mellettem, fogjátok a kezem, ha elesem, tanítsatok meg szeretni, mert nem tudom hogyan kell. Hiszen a szeretetet ugyanúgy mint minden mást tanulni kell. Tanítsatok meg mindenre amiről lemaradtam, és ígérem, jó tanítvány leszek”. Aki ez utóbbi lehetőséget választja, idővel újra bízni fog, tud majd mosolyogni, bízni, szeretni, lesznek mellette emberek, akik szeretik, féltik, aggódnak érte, és nem kell magányosan élnie, meghalnia. Silver Bell